A pofon

• @Ryka
• 2020-10-13

  Az esti fények a sötét pocsolyákon cikáznak az áprilisi szeszélyes időben. A galéria fényei szinte áthatolnak a sötétségen és beragyogják az egész Király utcát. Léna kisimítja szeméből mogyoróbarna haját, vesz egy nagy levegőt, majd átlép a galéria küszöbén. „A fenébe, már megint elkéstem.” gondolja és türelmetlenül dobolni kezd fekete esernyőjének fogókáján, miközben a lecseppenő vízcseppek ütemesen ugrálnak le róla.

• Már vártalak! Már csak te hiányoztál! – suhant felé szinte hangtalanul Károly.
• A hétfői koktél partiról jól leléptél. – jegyezte meg Léna és viccesen kacsintott egyet Károlyra.
• Tudod, az a szép mosolyú pincér elrabolta a szívem. – nézett ártatlanul a fellegekbe Károly.
• Remélem ma nem hagysz itt. – és Léna kacagása betöltötte a teret.

Léna hagyta, hogy Károly lesegítse róla a kabátját.  „Bárcsak minden férfi ilyen előzékeny lenne.” gondolta s hercegnőként ragyogott égkék csipkés rövid egyberuhájában.

• Képzeld, mindenki eljött és mindenki a képeimre kíváncsi. Olyan izgatott vagyok. Be kell, hogy mutassalak és elmondjam, hogy ez nélküled nem jött volna létre. – zúdította a szavakat Károly.

Léna hagyta, hogy a mondatok elárasszák, az izgalom zizegése röpítse őket a teremben a fekete-fehér képek között.

Hirtelen elkapott egy pezsgőt az egyik pincér tálcájáról és belekortyolt. A pezsgő hideg buborékjai csiklandozták a torkát, az alkohol pedig megnyugtatta zaklatott lelkét. Tudta, hogy egy pohár és megállj, mert nem bírja az alkoholt.

• Ismered Balázst? – ragadta ki Lénát a buborékok fogságából Károly.
• Kit? – pislogott nagyokat Léna, és nyelt egy nagyot.
• Balázst? Aki a banknál dolgozik. Itt az ideje, hogy bemutassalak. Szép pár lennétek. – mosolygott hamiskásan a lányra.
• Tudod, hogy nem szeretem a kerítést. Ha majd akarok fogok magamnak pasit. Most nem akarok.  – homályosult el Léna szeme.
• Ideje tovább lépned. Az a szemét megcsalt, kihasznált, megalázott. Rendes pasi kell neked, nem egy rossz fiú. – mondta választ nem váró hangon Károly.

Léna hagyta, hogy vonszolja maga után Károly, akár egy lassított utánfutót. Minden előzmény nélkül egy robosztus, fehér inges, görögösen fürtös hajú ismerős idegen jelent meg a szétnyíló ember tömegek között.

• Kedves Balázsom. Ő itt Léna, róla beszéltem. – húzta még szélesebbre Károly a száját.

Lénában megállt a vér, kifutott lábából az erő és remegni kezdett. Villámlásként szakadt rá a tudta, hogy ez a Balázs, az a Balázs. Az, aki, hirtelen eltűnt, megszűnt létezni. Az, aki, nem mondott semmit, csak kilépett az ajtón. Az, akinek gyűrűje még ma is égeti az ujját. Az, akinek megaláztatása még az előző kapcsolatának pofonjaitól is jobban fájtak.

• Szóval te vagy az a Léna, akiről olyan sokat hallottam Károlytól. – mosolygott hamiskásan Balázs.
• Hát igen. – köszörülte meg kiszáradt torkát Léna.
• Csak nem ismeritek egymást? – meresztette tágra bogárszemét Károly.
• Sok-sok évvel ezelőtt már találkoztunk. – tette megnyugtató nagy kezét Léna vállára Balázs.

Léna töprengett miért csinálja ezt Balázs? Miért pont most kellett vele összehoznia a sorsnak? Olyan sok év után végre sikerült kihevernie, amit akkor azon a szilveszter estén kapott a fiútól.

• Szerintem azért több volt annál, mint az, hogy találkoztunk. – seperte le hirtelen a vállára nehezedő súlyt Léna. 
• Csak nem valami volt köztetek Drágáim? Jobbat nem is tudok elképzelni. – kacarászott Károly.
• Valóban. Egyszer régen, nagyon régen, mikor még igen fiatalok voltunk történt köztünk ez az. Aminek akkor nem volt még ideje.

„Már megint rébuszokba beszél.” méltatlankodott magában Léna. Érezte, ahogy elhamarkodott szavak nyomakodnak fel a torkán. Talán a pezsgő kezd el hatni, talán a fásultsága és a férfiakba vetett hitetlensége kezd előtörni belőle. Ha borulnia kell, akkor boruljon már az a bili. Már úgyis mindegy, legalább megtudja.

• Ha már itt vagyunk elárulhatnád, hogy miért léptél le szilveszter éjjelén? – szögezte éles késként a nagy kérdést Léna Balázsnak.
• Na ez kezd érdekes lenni. – jegyezte meg Károly
• Már mondtam. Akkor és ott nem volt létjogosultsága a dolgoknak. De szerintem ezt nem most kellene megbeszélnünk. – Balázs nyugodt hangja mögött a szemei szikrákat szórtak. Égették Léna retináját
• Akkor miért kérted meg előtte a kezem? Miért hagytad, hogy tervezgessem az esküvőnket? Miért hagytad, hogy rózsaszínben merjem látni veled a világot, amikor utána lelépsz? Ott hagyva nekem a reménytelenséget, a kételyeket, a megalázást és a gyűrűdet? – végre kimondta. Végre meg tudta kérdezni az évek alatt felgyűlt fájdalmakat.

„Tudtam! Ezzel nem tud mit kezdeni” gondolta magában Léna és kihúzta magát. A magassarkúja sarka a kőpadlón még halkan koccant is egyet.

• Jól van Kedveskéim. A múlt már elmúlt. Itt az ideje újrakezdeni a dolgokat. – próbálta menteni a helyzetet Károly és megtartania a múzsája jókedvét. – Hosszú még az este, és Léna még annyi mindenkinek be kell, hogy mutassalak. 
• Hagyd Károly. Itt az ideje, hogy megbeszéljük ezt Lénával. Nehéz évek állnak mögöttünk. – mondta türelmes hangon, de megkeményedett arccal Balázs.
• Na ezt jól mondod. Akkor ne habozz. Várom a magyarázatot. – nyomta meg erőteljesen a szavakat Léna.
• Mindig fel akartalak hívni – próbálta lazán, fogtőröl odatenni a szavakat Balázs.
• El tudom képzelni. – nézett dühösen jobbra Léna és beleharapott a szájába, amitől a vér vörös íze áradt szét a szájában.
• Megijedtem. – sütötte le őszintén a szemét Balázs.
• Nahhh persze. Megijedtél?! A nagy Zeusz, berezel egy nőtől? – mondta peckesen Léna.
• Értsd meg. Még épp befejeztük az egyetemet. Lyuk nem volt a gatyánkon. – értetlenkedett Balázs.
• Legfeljebb a tiéden. 
• Ebben a helyzetben pedig családot alapítani, egyenlő lett volna a halálugrással.
• A te haláloddal. – fújt ki egy tincset Léna az arcából.
• Még magunkat sem tudtuk eltartani. Jobb volt ez mindkettőnknek.
• Max neked. – szította tovább a tüzet Léna.
• Csak nem jól oldottam meg. – bökte ki végül Balázs.
• Na ebben egyetértünk. Nem jól oldottad TE meg. – nyomta meg a végét Léna – Meg sem kérdeztél, csak leléptél. Azt hittem miattam mentél el. Azt hittem más valakibe szerettél bele. Azt hittem megcsaltált, kihasználtál és eldobtál, mint egy taknyos zsebkendőt. – ordította Léna.

Balázs állt, és kivárt. Az orra szinte a földet koppantotta, épp mint egy 5 éves gyerek, aki bevallja, hogy elcsente a nagyi óráját, és véletlenül eltörte. 

A galéria is vele állt. A levegő nem mozdult, a döbbenet szinte jeges fuvallatként járt körbe az emberek labirintusában. A falról Léna visszafogott, vigyázó, szomorú szemei meredtek a közönségre. 

Lénában vulkánként tört fel a düh, a harag és a méreg. Lávaként összpontosult az ereje a jobb karjában. Aztán a dermesztő letelepedő némaságot egy hatalmas csattanás rázta fel. Balázs arcán vörös tenyér folt jelent meg. Léna pedig felszabadultan, gyors léptekkel kiviharzott a galéria ajtaján. 

Léna büszke volt magára, végre kiadta azt, amire évek óta vágyott. Végre megtette. Végre ő hagyta ott Balázst, nem pedig őt hagyták ott. Érezte, ahogy elönti az erő és a lendület. Szinte lebeg a budapesti koszos víztócsák felett. Végre letépte magáról a megbélyegzett áldozat képét. Bátor volt és merész. Elérte célját. Megvalósította azt, amit álmaiban már oly sokszor lejátszott. Tudta, most zárta le élete egyik fájdalmas fejezetét. Tudta, most már bármi jöhet. Ő, Léna, a bátor meg tud birkózni, akár az oroszlánokkal is.

*****

Ez egy kitalált történet. Ha bármilyen hasonlóság van is a valósággal az csak a véltelen műve. Köszönöm, hogy elolvasod és megosztod. 

Kövess a Facebookon is.

Erika