Mi nők szeretjük, ha figyelnek ránk. Ha számít a véleményünk. Ha azt érezzük, hogy meg vagyunk becsülve. Ha elismerik sikereinket, tetteinket, álmainkat. Küzdünk azért, hogy minden nap kivívjuk a családunk, a párunk, a gyermekeink és a saját anyáink figyelmét. Most róluk lesz szó, az anyáinkról. Azokról az anyákról, akik nem voltak jelen, nem tudtak, vagy netán akartak figyelni a lányaikra.
A figyeleméhség kicsírázik a lélekben
Mikor gyermeket vártam és közelgett a szülés időpontja egyre inkább felértékelődött bennem az anyaság meghitt érzete. Az utolsó néhány hétben szinte újra éltem gyerekkoromat és szinte felszínre tolakodtak a benne megélt emlékek. Egyfajta meditatív állapotba kerültem. Szerintem ennek is helye van az életben, hiszen ilyenkor töltődik fel az anyaradarunkat a múlt tapasztalatainak energiájával. Ez segít, hogy szülés után gyorsan 100%-ban rá tudjunk hangolódni a törékeny kisdedre.
Ebben az állapotban bármennyire szerettem volna, nem csak a szép, és jó emlékek törtek fel. Sajnos a kelletlen, rosszak is kopogtattak. Feldereng a múltból, hogy sírni hagytak a kiságyban, szigorúan, élesen leszidtak, kioktattak, megszégyenítettek. Emlékek, mikor az oviból hazafele menet a világ legfontosabb történetét szerettem volna elmesélni, azonban süket füleket kaptam. A figyelmetlenséget, és a rideg közönyt. Igen, akkor és ott vágytam a saját anyám figyelmére, azonban az kifogás, a döntés, a minta, vagy szokás miatt ez nem érkezett meg. Mindegy is miért, a lényeg tulajdonképpen az volt, hogy éppen akkor, és ott nem volt jelen.
Ebben a szenzitív időszakban, ami a szülés előtti néhány hétben átfutott rajtam, előhozták ezeket a gondolatokat. Az anyai ösztönöm azt diktálta, hogy eljött a pillanat, hogy megkapjam azt a tudást, tapasztalatot, amit a felmenőim összeszedtek. Mélyen a zsigereinkben éreztem, hogy szükségem van az anyám tapasztalatára és figyelmére. Ám, ez ismét nem érkezett el. Ismét a közöny falai emelkedtek a közénk. A meg nem értés, a meg nem ismerés, és az el nem fogadás építette kövekből. Hogyan lehet ebből mégis normális életet építeni?
A legtöbb, amit egy másik embernek adni tudsz, a figyelem.
Müller Péter
A múlt küzdelmei
Sok nő küzd a gyermekként megélt elutasítással, a meg nem kapott figyelemmel. Amikor számítania kellett volna, de mégsem számított. Amikor fontosnak kellett volna lennie, de csak egy töltelék volt a családi fényképalbumban. Amikor a saját anyja kirekesztette, elfordult tőle, melegség helyett hideg érzelmeket közvetített.
Általában ezeknek a hideg anyáknak mindig “jó” oka is volt a viselkedésükre. Felmentették magukat, ahelyett hogy mélyebbre néztek volna. Például éppen akkor más idők jártak, nem volt ideje, mert a kisebb vagy nagyobb testvéreket el kellett látnia, a munkája elszakította gyermekétől, a pénz miatt nem tudott jelen lenni a gyermeke életében.
Nekünk, nekem is ezt kötelességem lett volna elfogadni. Hiszen az anyámról van szó. Igazán megérthettem és felmenthettem volna, hiszen az “akkori” anyaság hatalmas terhe zúdult rá. Nem volt segítség, egyedül voltak egy kicsivel. Egyedül kellett ellátnia, meg különben is….
Sokszor találkozom ezekkel a kifogásokkal és ilyenkor felteszem a kérdést valóban a lány gyerekeknek ezt meg kellene értenie, csak azért mert lány és anya? Bele kell törődni a közönyösségbe? Sőt tovább megyek, hálásnak kell lenni azért, hogy “csupán” megszült, de mást nem tudott, akart adni? El kell-e fogadni a kifogásait, a mentségeit? Akkor is, ha visszatekintve jól látszik, hogy lett volna más választása? Akkor is, ha lett volna ideje, de mégsem élt vele? Akkor is, ha már eltelt 20-30 év otthon ül, és már nem a család, hanem a sorozatok kötik le figyelmét? Most nem mi vagyunk egyedül, segítség nélkül?
Nehéz kérdések ezek és nem is biztos, hogy van rá válasz akár az egyik, akár a másik részről.
Wilson Vitorino fotója a Pexels oldaláról
Azok az összezavaró útjelzők
Azt azért tegyük hozzá, hogy minták alapján dolgozik az agyunk. Amit egyszer látott, tapasztalt, megélt, azt lementi, érzésekké és érzelmekké alakítja. Ezután ha találkozik egy hasonló helyzettel, akkor előrántja. Ez általában a legváratlanabb helyzetben történik. Általában nem is tiszta emlékként, hanem egy feltörő érzéssel. Amikor a szív dobban egy nagyot, megremeg a hang, összeszorul a gyomor. Nem képek törtnek fel, mint a filmekben, csak megmagyarázhatatlan, furcsa gondolatok, érzések.
Ennek van jó oldala is, hiszen az evolúció során ez segített megküzdeni a legkülönbözőbb, váratlan helyzetekkel. Az agy emlékezett és jelzett, nem kellett ismét megtanulni egy reakciót. Segített eligazodni a világban. Ma is jól működnek ezek az érzések, hiszen ezek alapján tudjuk becélozni, ki az aki szimpatikus, ki az akitől tartanunk kell, ki az aki ad és aki elvesz.
Mint mindennek van rossz oldala is. Nem mindig lehet beazonosítani az érzéseket. Csak feltörnek és ott ragadnak, rátelepszenek a vállra, hátra, szívre, gyomorra… Amik egy idő után fizikai fájdalommá torzulnak.
Ezen felül még ezek a fránya minták ketrecbe is zárhatnak. A saját “anyaságáról” kialakított torz kép ketrecébe. “Ahogy kaptam, én is úgy adom tovább!” , “Nálunk néha elcsattant fenékre ütés, mi baja lenne a gyerekemnek, én is felnőttem!” , “Most főznöm kell, ellátnom a családomat, nem fér bele az, hogy babusgassalak. Különben is, csak elkényeztetnélek.” , “Majd később megbeszéljük, most nem érek rá!“…stb.
Viszont az a jó bennük, hogy bármikor változtathatók. Csupán döntés kérdése, hogy milyen szemüvegen keresztül nézzük és alakíthatjuk az anyai képet. Ha felkiáltó jelek helyett kérdőjelet teszünk, akkor egészen másképp hangzanak a mondatok: “Ahogy kaptam, én is úgy adom tovább?” , “Baja lenne a gyermekemnek, ha megütném? Hogyan is nőttem fel?” , “Biztosan elkényeztetném, ha a babusgatom és később kezdek bele a főzésbe?“, “Tényleg most nem érek rá a gyermekemre?“…stb.
Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem.
Konfuciusz
Érteni és megérteni?
Nehéz változtatni a berögzült mintákon, azonban nem lehetetlen. Az évek során jócskán megedződtem és rájöttem mekkora kiváltság az önnálló akarat, amellyel akár hegyeket is meg lehet mozgatni. Az élet rengeget döntési helyzetet tett elém, olykor 180 fokos fordulatot is kellett tennem. Nem egyszer változtatnom kellett, amely néha megkönnyebbülést hozott, olykor meg fejfájást. Azonban mindig rájöttem, hogy a bátorság meghozza a gyümölcsét. A változás pedig nem ördögtől való, még akkor sem, ha a mások fekete báránnyá redukálnak.
A ki nem elégített anyai figyeleméhségem azóta sem változott. Azonban én változtam, így változtattam a nézőpontomon. Nem törődtem bele a helyzetbe. A kérdéseimre választ nem kaptam, viszont tovább léptem és az agyamba beégetett tapasztalatot felülírtam. Fejben döntöttem el, hogy a kijelentések helyett kérdőjelekre váltok. Saját mintát állítok. Rögös út volt, hiszen állandó kétségek gyötörtek. Azonban tudom, ahogy gyermekem született felelőssé váltam. Felelőssé a saját tetteimért, mondataimért, amelyeket ő tovább fog vinni, adni.
A döntéseinkért felelősök vagyunk. Rajtunk áll, hogy merünk a kijelentésből kérdéseket feltenni, vagy beleragadunk a mintáink csapdájában. Így lassan átadva azt, amit mi kaptunk. A közöny hideg, jeges, szívszorító érzését, vagy a melegség, bátorító, inspiráló, feltöltő tüzét.
Tudd, hogy nem vagy egyedül az érzéseiddel, viszont egyedül léphetsz a változás útjára. Ha pedig segítségre van szükséged, bátran írj.
Michal Jarmoluk képe a Pixabay -en.
Köszönöm, hogy elolvastad és megosztod. Mondd el véleményed, hogy vagy te ezzel a témával?
Kövess a Facebookon is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: